Még lélegzem. Még élek. Még mindig létezem. Igen, köszönöm
mindenkinek a kérdést.
Nem vagyok könnyű eset, nem vagyok kedves és legfőképpen nem
vagyok az a lány, aki megengedi, hogy átgázoljanak rajta a férfiak. Neveztek már házisárkánynak, ribancoztak már
le, sőt.. Rengeteg rossz tulajdonságom van, mint mindenkinek. DE tudok szeretni.
Ha bízom az illetőben kedves kezesbárány leszek és máris előveszem azt az énem,
amit érdemes megismerni. Legalábbis szerintem érdemes. Már nem vagyok teljesen
biztos benne… Néha elgondolkozom, hogy nincs is jó tulajdonságom, mert ha
magamat adom, egyszerűen nem kellek senkinek. Így történt ez most is.
Egy éve vagyok fent a társkeresőn, csak úgy regisztráltam,
nem igazán kerestem anno semmit rajta. Nem érdekelt, nem is írtam vissza
senkinek, maximum egy sziát. De nem értem én erre rá, dolgoztam, amennyit
lehetett, mert az segített átvészelni a szakítást. Az egyedüllétet. Nem volt
célom, de azt mondták a barátaim, hogy jót fog tenni. Rendben, hagytam, néha
használtam és ennyi. Nem kerestem kapcsolatot. Nekem aztán végképp nem kellett
senki, aki újra összetörhet, így álltam hozzá, egészen idáig.Telt múlt az idő,
s már nem gondoltam azt, hogy olyan rossz lenne, ha valaki szeretne, de
legfőképpen az változott meg bennem, hogy végre ismét úgy éreztem tudok
szeretni valakit. Ismét megtudok nyílni valakinek, aki arra érdemes. Újra
szerelembe tudok esni, már nem félek, hogy a gödör mélyéről kell kimásznom.
Egyszer már megtettem, ha egy négy éves kapcsolaton képes voltam túltenni
magam, akkor mitől féljek? Rossz lesz? Túlélem azt is.
Túléltem. Annak ellenére, hogy a saját butaságom volt. A
társkeresőn ismerkedtünk meg, majd erről a felületről át is léptünk, itt már
kicsit rizikósnak ítéltem a dolgot, hiszen egy közösségi oldalon más képet kap
az emberfiáról mindenki, de nem csalódtam. Aranyos és cuki volt az ottani képeken
is. Ez eddig jól hangzott, mellesleg még a figyelmemet is lekötötte, ami ritka volt, tekintve, hogy rajta kívül az
egy év alatt két emberrel beszélgettem huzamosabb ideig (de ezt majd máskor).
Szóval a kinézetet kipipáltam, az új közösségi felületet
szintén, ami higgyétek el fontos, mert egy idő után zavaró, ha egy társkeresőn
keresztül írogattok egymásnak heteken keresztül. Alapvető kérdések
fogalmazódnak meg benned, miszerint, így könnyebben eltűnhet? Vajon csak nem
akarja, hogy zaklassam, ha már nem érdeklem? A válaszom igen. Sokkal egyszerűbb
ott elfelejteni a másikat, mert vannak más jelentkezők és a mi világunkban csak
az újabb és a szebb a jó. Ezt a saját bőrömön tanultam meg. Köszönöm az exemnek.
Innen volt a sztorim túl szép, hogy igaz legyen. Egyszerűen
csak így tudom leírni ezt nektek. Olyan szép volt, hogy tudtam, nem lehet igaz,
de képtelen voltam harcolni ellene. Mindig azt hallottam, amit hallani szerettem
volna. Ha még csak nem is tudtam, hogy mégis mit, ő igen. Olyan aranyos, olyan
édes és cuki volt, hogy nem volt kérdés: tovább szeretnék vele beszélgetni,
még ha meg is égetem magam. Mint már említettem, ha túléltem egy négy éves
szakítást, ezt is túlfogom. Ha csak szexre kellek, ezt is feldolgozom. Valamint,
mielőtt hülye libának titulálnátok az előbb azt is leírtam: tudom, hogy az én
generációm nem tart ki a másik mellett. Legalábbis a legtöbben így vannak
ezzel.
Minden figyelmeztetés ellenére beleéltem magam. Teljesen,
totálisan. Annyira, hogy vele keltem, vele feküdtem és tudtam, hogy egyszer
majd nem fogok szép napot üzenetet kapni reggel nyolc órakor kicsit belehalok.
De mentem előre, ez van, ezt kell elfogadnom. Így hát éltem a mindennapjaim,
vele telefonálgatva, írogatva, beszélgetve. Még mindig azt mondta, amit hallani
akartam, még mindig olyan cuki volt, hogy majd belehaltam, s még mindig túl
szép volt, hogy igaz legyen. Meghallgatta a mindennapjaimat, érdeklődőt a
jövőképemről, beszélgettünk a barátainkról és ez fordítva is igaz volt.
Elkezdtem érdeklődést mutatni, amit nem szoktam, hiába érdekelt valaki. Nem
szoktam ezt igazán kimutatni, mert sebezhetőnek érzem magam, itt mégis megtettem, sebezhető
lettem.
Elérkezett a találkozás napja, s ott azt gondoltam, nem
vagyok elég jó. Ő pedig túl jó, túl figyelmes, túl cuki. Minden olyan, amire
vágytam, amire most is vágyok. Szóval tudtam, ennek vége lesz. Mégis ő volt az,
aki előre tervezett, már ott, a randi közepén. Ami jól esett, mégis elgondolkodtatott,
miért? Miért volt ez jó? Én nem erőltettem semmit. Nem kérdeztem, hogy
találkozunk e még, hogy beszélgetünk e ezután is. Egyszerűen csak sodródtam a
rózsaszín ködben, ami már évek óta nem esett meg velem. Olyan jól esett, hogy a
randi végével már kezdtem elhinni. Sőt… elhittem.
Megbeszéltük, hogy a hét közepén nála alszom. Vártam. Nő
vagyok, igényekkel, ezért nem igazán kellene megvetnie senkinek, persze a
barátaimtól megkaptam, hogy meg kéne tanulnom összezárva tartani a lábaimat,
hiába nehéz. Oh köszönöm a tanácsot. Mintha nem tudnám egy kezemen megszámolni
hány emberrel feküdtem le életem során. Mindenesetre még előző nap fel is
hívott, közölte, hogy mit vigyek, megbeszéltük, hol találkozunk, minden
ilyesmi, majd a bizonyos napon én írtam a reggeli üzenetet, gondoltam, néha én
is lehetek figyelmes… Elmentem dolgozni, vittem a dolgaimat. Vártam a telefont,
hogy pontosítsuk a délutánt, mikor megláttam az üzenetet, a sablon lekoptatós
szöveget. Ő nem áll készen egy kapcsolatra, sajnálja, utálni fogom ezért és
blablabla…gondolom ismeritek páran. Megkaptam én is már, de most rosszul esett.
Lefagytam, kicsit összetörtem. Miért velem? Miért olyannál, aki végre engem is
érdekelt? Miért? Nem voltam elég jó, hiába adtam magam? Nem vagyok elég jó
senkinek? Meg kellett volna játszanom magam? Játszmáznom kellett volna? Nem.
Soha nem leszek elég jó? De. Egyszer. Remélem.
Valószínűleg pont azért, mert nem az eszemre hallgattam,
beleéltem magam, elhittem. De tudjátok mit? Nem bánom egy pillanatát sem, mert
hiszem, hogy ez is hozzám adott valamit. S lehet, hogy buta tiniként
viselkedtem, érett felnőtt nő helyett, de leszarom. Azokon a napokon, mikor
vele beszélgettem boldog voltam, mosolyogva jártam, keltem, még ha bennem is
volt a félelem, hogy vége lesz. Nem fontos, ezt is meg kell élni, át kell
lépni, túlélni. A vicces az egészben, hogy ha kellene, újra így tennék. Újra
beleszeretnék.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése